A helyzet ugyanis úgy áll, hogy mi Tihamér bá’-ékkal nem falszomszédok vagyunk, hanem kerítésszomszédok, azaz szép rácsos kerítés és arra felfuttatott muskátli választ el minket egymástól, aztán Tihamér szerelmes a vízisportokba, és közvetlenül azután, hogy kivételesen nem mást polírozok itthon, hanem a kocsinkat, szóval utána áll ő neki locsolni de olyan intenzitással, hogy az áthatol a muskátli kemény vonalain és apró cseppekben szilárdul meg a kocsi oldalán. Így jöhet létre az az anomália, hogy az autó jobb oldala szépen csillog a bal oldala meg úgy néz ki, mintha az Abalé FC teljes 11+2 fős gárdája oldalbahugyozta volna egy ventillátoron keresztül. Tihamért én valójában ezért (sem) szeretem, na meg azért (sem) mert mikor megpróbál értelmesnek tűnni, úgy néz ki, mint mikor a nővérem francia bulldogjának a szájába adtunk 3 tábla lejárt rumos Tibicsokit és vidáman homlokon csókolta a radiátort.

Tihamér elhárítására már számtalan megoldást eszeltem ki, ezek közül a legkomolyabb az volt, mikor erőcsípővel elvágtam az erősáramú becsatlakozást a kerítés tövében, aztán végül kiderült, hogy a felesége éppen arc szoláriumozott, és szerencsétlennek az orcájába durrant 3 izzó. Akkor mondjuk szégyelltem magamat, kicsit.

A szentendrei rétes titka, hogy nem szabad odanézni, mikor eszed. Sőt a legjobb, ha megkérsz valakit, hogy menjen be és hozzon neked ki. Így első körben kikerülöd azt a szívinfarktussal egybekötött agyérgörcsös merevedési zavaros hasmenéses agyfaszt, amit attól kapsz, hogy meglátod az euró-kompatibilis árakat, és így igazából nem fogsz illúziókat táplálni, hogy te olyan rétest kapsz, amilyet kértél. Tehát nem fogsz reklamálni, hogy te igazából nem barackos rétest kértél, hanem mákosat, mert fogalmad sem lesz róla, hogy mit kértél. Valamit, aminek van valamilyen íze, mint amikor bemész a trafikba és kérsz egy kaparós sorsjegyet, csak ott 3 milliós Suzukit lehet nyerni, itt meg egy látogatást az ÁNTSZ-be.

Hazaértünk nagy nehezen, bár soha nem gondoltam volna, hogy ilyen messze van Szentendre, mert mikor egyedül megyek, akkor általában nem kerülök tájékoztatott helyzetbe, legalábbis nem olyan téren, mint például a női lábápolás titkai, bár a feleségem és a barátnője között lefolytatott diszkrét 38 perces beszélgetés alatt sikerült elcsípnem valami egyezményes információt, miszerint a sarokreszelőt lehet másra is használni, megvallom őszintén, én már ütöttem vele agyon pókot, meg volt, hogy a csaptömítést kicsit megdolgoztam vele, de ezekről valamiért elfelejtettem beszámolni. Valamilyen szinten ennek köszönhetem szerintem, hogy nem egyedül élek, és hogy Petike most átszaladhatott éppen jelezni, hogy valaki beszart, mert büdös jön a budiból, ami azt jelenti, hogy megint elővehetem a feleségem lufáját, és megdolgozhatom vele a zománcos mocsarat, szóval holnap találkozunk, mindenki.

De azért sikerült beérnem a munkahelyemre, ahol a könyveléstől érkezett email nyomtatott változata fogadott, de felnagyítva 200%-ra, mert valószínűleg összekevertek azzal a látáskárosult kollégámmal, aki minden reggel virágföldet főz le kávé helyett. A levélben az alábbiak álltak kivonatosan:

Tegnap óta nem működik a fax szerver, ezért ha valaki faxolni akar, akkor használja K. Imre faxát, mert ő most szabadságon van.

Mire elolvastam a papírost, rádöbbentem, hogy nem véletlen a nagyítás, a kollégám sírva könyörgött az életéért, én meg adtam neki egy esélyt és kezébe nyomtam három biztosítási szerződést, hogy akár alá is írhatná őket, ettől lett csak igazán jókedve, én meg maradtam a kaptafánál, és leültem gépelni. Ez a nap is eltelt, a magam naiv lelkivilágával azt hittem, hogy ha az ember 8 órát dolgozik, akkor utána már nagyobb nyomor nem ütheti fel a fejét, de sajnos igen, Murphy dolgozik most is.

Mit sem sejtve elindultam az iskola – óvoda – kozmetikus tengelyen, de kapásból az iskola előtt azt láttam, hogy Petike és az osztálytársai almacsutkákat hajigálnak a villamos elé. Elgondolkoztam rajta, hogy netán az egyébként is lötyögő sebváltógombot belemártom egy kis gépzsírba és azzal hajítom meg őket, de inkább elővettem a drasztikus apuka figurát, ami úgy néz ki, hogy felteszem a napszemüvegemet, megpróbálom betűrni a legalsó hájharmónikámat az öltöny felső hányadába, majd határozottan lépdelek előre. Ennek a figurának egyetlen gyengesége van, az pedig a feleségem, mert ő igazából jóízűen tud rajta kacagni, kb. mint én, amikor a “még.. még.. még..” után 1 perccel már vidáman alszom. De most úgy néz ki nem működött a hátráltató erő, és a szerencsétlen kis jólfésült fiúcskák csak úgy zokogtak, én meg valahol büszkének éreztem magamat, hogy legalább egy 30 évvel fiatalabb egyed felett tudok némi tekintélyt nyakorolni. A következő állomás Julcsa volt, aki megint magányosan üldögélt a Barbiejával, aki hasonlít a feleségemre, csak az az aprócska különbség, hogy a feleségemnek nagy a feneke és soha a büdös életben nem veszek neki rózsaszín kabriót.

A kozmetikához érkezve soha nem állítom le a motort, na persze nem azért, mert olyan sok pénzem van benzinre, csak hát a jó kutya is rendesen körbevizeli a territóriumát, én meg diszkréten jelzem a nejem kollégáinak, hogy a munkaidő az 5-ig szól és nem tovább, és ideje hazajönni. Na, hiába, azért Zsuzsa is tud hiányozni az embernek, legalábbis lassan rekordokat döntögetünk az egymás mellett kibírt órák számában. Azonban már baljós árnyakat láttam gyülekezni a kocsi motorháza felett, mikor a feleségem kezében megláttam a pénztárcát, csakhamar igyekeztem szimulálni, hogy kifogyott a benzin és lefulladtunk, de addigra már mindenki a kocsiban ült, és így nem maradhatott el a bevásárlás sem. A bevásárlás egyébként nem olyan vészes procedúra nálunk, leszámítva azt, hogy minden egyes kosárba tett terméknél azt érzem, hogy pici Johnnyval gyomlálják a csalánt a 3 hektáros hipermarket ásatásán. Azt azért meg kell hagyni, hogy csupa hasznos dologgal gyarapodik ilyenkor a családi kamra, például a feleségem vett két pár harisnyát, legalább lesz mit a fejemre húznom, ha feléli a havi fizetésemet két nap alatt. Meg most az új mániája, hogy a barátnőivel diétás teákat isznak, ami valóban hatásos, csak éppen én fogyok tőle, mert az ára pont egyezik az általam elfogyasztott heti csemege szalonna árával. De értitek, költségtakarékos időket élünk, ezt meg kell szokni.

Ma sem volt olyan különleges a forgatókönyv, átjött Timike, aki azért Timike ellentétben azzal, hogy Zsuzsa nem Zsuzsi, hogy Timike 28 éves korára olyan nyomorult, hogy két korty citrompótlótól is képes olyan látens-berúgást színlelni, hogy a saját valagát harapdálja a metlakin fetrengve. Na de Timike átjött ma és sikeresen magával hozta Kareszt, akire én a gyerekem kérdésére, miszerint “ki ez a csúnya bácsi?” csak annyit mondtam, hogy jöttek a szippantók és mindjárt mennek. De nem mentek. Nem lett volna egyébként rossz ez az egész, ha tényleg szippantani jöttek volna, de itt maximum az én véremet és az agyi kapacitásomat szippantották le, bár azt mesterfokon. A délután egyik fénypontja az volt, mikor Karesz elővette a Swatch óráját, és nekiállt vele fényt tükrözni a feleségem szemébe, én csak diszkréten megkérdeztem tőle, hogy látta-e már a hifinket, ami persze hülye kérdés volt, mert nem is láthatta, de remek volt arra, hogy a csekély agyi kapacitással megáldott Kareszt elvonjam a körből, és ámulatba ejtsem, majd pedig 20 perc múlva az érdektelenségbe fulladt beszélgetés nyomán hazavánszorogjanak végre. Utána befecskendeztük a káposztafőzeléket, aminek a levét igazából most issza meg Zsuzsa, miközben itt vasal és TV-t néz, na ennek meg én iszom meg a levét holnap, mikor kiégett ingben mehetek be dolgozni.

Apropó munka, és apropó Pogány Madonna. Említettem már a titkárságon dolgozó “hölgyet”, akit ugye az esélyegyenlőség jegyében foglalkoztat a cég, mármint itt most nem kell etnikai hovatartozásra gondolni, hanem sokkal inkább arra, hogy adni kell egy esélyt azoknak is, akik a főiskolán megbuktak cipőkötésből. Tehát van ez a hölgy, akit mi csak PM-nek hívunk (számtalan feloldása közül az egyik Pre-Menzesz), és aki legutóbb odajött leizzadva, hogy segítsek neki, mert nagy a gond. Kiderült, hogy NF (nem natúrfrancia, még mielőtt rosszra gondolnátok) kiadta neki a feladatot, hogy fénymásoljon le egy határozatot 20 példányba, és a gép elnyelte a papírt, nem tudja hová lett az eredeti példány. Mint utóbb kiderült, a drága kollegina nem vette észre, hogy a gép az eredetit is kiadta a fénymásolatok előtt, és gyakorlatilag a fél irodát mozgósította a gond megoldására. Na erre készülök én most, így este 10 tájékán, egy korai blogban.

A fűnyírási technikám egyébként sokat finomodott az évek során, például ma már tudok időre füvet nyírni, ahol az idő általában pont addig tart, amíg a feleségem elviszi a gyerekeket cukrászdába, én olyankor villámgyorsan lekaszálom a maradékot, 5 perc alatt elrakom a fűnyírót, majd vidáman telifingom a szárító szobát, ahol egyébként nem lehet. Bevallom, múlt héten perverz módon még a fiam legójával is játszottam, ilyenkor spirálszerűen visszazuhanok a gyerekkorba, és nem látok számokat, meg terhességi csíkokat és villanyszámlákat, csak ártalmatlanul és optimistán vigyorgó legó-faszikat, akik vidáman hegesztik az építőkockákat.

Most pedig szörföltem kicsit a neten és találtam ezt a zenei összeállítást (podcastnek hívják az ilyeneket), és azóta ezen röhögök. Lehet leporolom a nyelvvizsgámat és el is kezdem használni valamire.

Na de hát május elseje van, tavaly meg egyébként is elsikkasztottam a majálist, mert úgynevezett céges délutánon voltam, idén viszont nem rendezik meg, mert a főnök Zürichben van (majd ha lesz rá időm, sajnálni is fogom), tehát mehetek családostól vurslizni. Azért igyekeztem minél jobban elhúzni a délelőtti programokat, úgyismint pipettázás, fatörzs fektetés, szőrirtás, de sajnos 10-kor már úton is voltunk. Itt kaptuk a jó hírt telefonon, hogy anyóspajtás is jönni fog, gondolom megérezte, hogy tegnap este mennyire hiányoltam, sőt hozza egy barátnőjét is, előre láttam az idillikus képet, amikor ketten nyújtják át az én szegény 2 gyerekemnek a vattacukrot vadul mosolyogva, hogy szinte már bugyog az ínyükről a Corega, na meg hogy megint meg kell pörgetnem a mamát a sörsátorban valami disznóvágási mulatósra, de igyekeztem arra gondolni, hogy hazaérve milyen jó lesz sörözni. (Később kiderült, hogy így 35 évesen is lehet az ember határtalanul naiv, de erről majd máskor.)

Megérkeztünk a Ligetbe, a gyerekek azonnal megrohamozták a jégen a dodgemet, megérkezett nagyanyó is, hozott nekem sört, kicsit hülye már szegényem, mert nem vette észre a nyakamba lógó kocsikulcsot, és mivel hál’ Istennek (vagy néha, mint pl. most is: sajnos) a feleségem nem tud vezetni, így hát ezt vissza kellett utasítanom. A félreértések elkerülése végett, asszonypajtásnak van jogosítványa, csak éppen felfelé ívelő karrieremet nem szeretném crash dummyként befejezni, így inkább nem iszom. Miután a dodgemnek vége lett, a nagymama rögtön elvitte a lurkókat pecázni, én meg elnéztem mindenféle sátrakhoz, ott volt Gordonka is, hát mit ne mondjak, majdnem olyan jóképű gyerek, mint én, de azért még van hova fejlődni, szerezni akartam a feleségemnek autogramot tőle (jó lesz még valami lakásbiztosítás aljára), de ő inkább elment Charliet hallgatni, akiben azt bírom, hogy így 60 körül is képes elhitetni magával reggelente, hogy tüdősorvadással is lehet jól énekelni. Mindenesetre szépen letátogta a számokat, én meg közben próbáltam úgy tenni, mint aki élvezi, különösen, hogy egyik kollégám is felbukkant a fiával, de tőlük úgy látszik kanyarban kisodródott az oldalborda, vagy legalábbis sikerült leakasztani valami gyékényes, szütyős bodegánál. Ekkor még ez volt a napi legnagyobb gondom, persze csak azért, mert nem tudtam mi vár rám ezután…

Történt ugyanis, hogy Julcsának étvágya támadt a főtt kukoricához, de olyan szinten, hogy 2 percet nem tudott várni, amíg kicsit hűl, és sikeresen rámarkolt a forró főzőlében tocsogó kukoricára, szépen nézett ki a tenyere, hát irány az ügyelet, ahol kapott valami mentolos wécéillatosító aromájú gyógykenőcsöt, meg ilyen gyógykesztyűt, a hibás persze én voltam, mert “mééé’ adtad oda neki”, anyósom és a barátnője pedig sikeresen elérte, hogy úgy érezzem magamat, mintha valami mentőautóban ülnék, anyósülésen a gyerek, hátul anyósom és a barátnője pedig aggodalmaskodva végigóbégatták az egész utat, mintha minimum krumplicukor-csavarhúzóval állt volna neki a lányom villamost szerelni. A kép teljességének érdekében talán oda kellett volna egyet-kettőt csapnom hátra, és akkor a kék-piros megkülönböztetőjelzés is meglett volna.

Végül este hétre sikerült megérkeznünk haza, a feleségem már 45 barátnőjét felhívta, hogy micsoda felelőtlen fráter vagyok, én ennek örömére elmentem meccset nézni, persze csak mentem volna, mert addigra Petike már áthívta valami osztálytársát mesét nézni, tehát inkább aludtam egyet, aztán most itt virrasztok, Zsuzsa most úgy alszik, hogy a kispárnám a hasa alatt, kíváncsi vagyok hányszor fog majd szemen vágni, mire sikerül kihúznom alóla…

Szóval Trófea Grill, Zugló, anyósom most ment nyugdíjba, hát ünnepelünk, a papa kategórikusan kijelentette, hogy a vénlánnyal ő legközelebb koporsót nézni megy, szóval ő inkább otthon ultizott a volt fűtőkkel, én meg egy csipetnyi félsszel a szememben vágódtam be a kocsiba, de odaérve már elmúlt a félelem, mert akkor már tudtam, hogy az egész vacsora alatt az én munkámat fogják szidni Zsuzsával (aki ugyebár a feleségem lenne). Azon se nagyon lepődnék meg igazából, ha mondjuk egy kellemes nyári délutánon anyóspajtással a teraszon traubizva már kibeszélték volna kétszer a bránerem görbületi ívét, meg azt, hogy mennyi sört iszok meg. Na de elkanyarodtam megint a témától: ültünk tehát a Trófeában, anyósom persze feltartja a sort, mert ő szénhidrátokkal kalkulál, már viccesen megjegyeztem a felszolgálóknak, hogy legközelebb rakjanak ki egy fél csirkét belógatva, mint a Barneválban a libegőn, aztán azon nincs sok variálni való, végül valami salátát akasztott le magának, meg a hozott diabetikus italát is kicsapta az asztalra.

Az igazi dilemma a feleségemnél kezdődött, aki ugye nem cukros, ellenben sokszor keserű, főleg mikor a kilókról van szó, és hát a szívem megszakad, mikor fél óráig válogat, hogy melyik kaja az, ami nem hízlal. Na nem azért fáj a szívem, mert átérzem a diétázás kínját, hanem mert nem tudja, hogy fejben már a fél asztalt ráborítottam volna, na de ez így van rendjén, de csúnya is lenne, ha tudnám hányszor kötözött már ki képzeletben, és hány joghurtos hajápolóbalzsamot kent már a fejemre álmában. Végül mindenkinek sikerült választani, a gyerekeknél már rövidre zártam a kérdést, húsleves, aztán készen van, azt legalább tuti megeszik, és nem is fogják telifingani tőle a szedánt. Gondolkoztam rajta, hogy anyóspajtásnak ajánlok valami wellnessprogramot, például jókai bablevest erőspistával, az legalább lefoglalta volna, de hát a megfelelési kényszer bőrszerkós kis néger vetülete a lelkemen nem engedte, ellenben ha szabad így fogalmaznom, rábasztam, mivel így salátázás közepette anyósomnak volt még ereje sztorizgatni. Azt szeretem ezekben a sztorizgatásokban, hogy a végére mindig az sül ki, hogy a Zsuzsának nem kellett volna feleségül jönni hozzám, mert mennyi deli udvarlója volt, csak hát én tudom azt, amit ők nem, hogy itt gyakorlatilag én jártam rosszul, tehát nincsen ezen mit beszélni. De ez a bányarémet nem érdekelte, csak lökte a szokásos tanszöveget a nagypapáról, akiből micsoda illedelmes úr lett (igen, csak ritkán kell utána mosni a szaros gatyát, mert hetente cseréli), és hogy én valószínűleg nehezebb eset vagyok, de majd csiszolódunk mi még a Zsuzsával, aki ennél a pontnál általában elégedett mosollyal néz rá az ingre, amit legszívesebben a motorszerelésnél használnék, de hát mindig felveteti velem.

De nem írnám le mindezt, ha történetesen ne lett volna botrány a kajálásból. Julcsi például letüsszentette anyósomat egy kis somlóival, ez mondjuk jó volt, mert a mosdóban töltött öt perc nélkül meghaltam volna. Aztán jött a feleségem, hogy hát ő már nem eszik többet, mert így is mekkora segge van, én meg nem voltam elég körültekintő, és véletlenül rossz mondatot löktem be a nős férfiak kéziszótárából, történetesen az “ááá dehogy” helyett a két oldallal arrébb található, “jaja” hagyta el a számat, szerencsére az anyósom már csak a tűzoltásra ért vissza, történetesen, hogy megígértem Zsuzsának, hogy kaja után a nagymamánál lepasszoljuk a gyerekeket, és elmegyünk a Margitszigetre romantikázni (értsd.: madárfüttyel és Duna-morajlással elnyomni a lecsós-finghangokat). Végül nem is fizetett az anyós sokat, pedig Isten lássa lelkemet, én igyekeztem nyomorba dönteni, hogy hívhassa a Providentet, de helyette inkább a nagypapát hívta, szinte hallottam előre a szaftos “az isten bassza meg”-et, de az unokákat szereti a papa, mert bennük még lát reményt, végülis nem csak Zsuzsa vére van bennük, na.