A mai nap kissé nehezen indult, mivel valaki a szomszédok közül jó ötletnek tartotta az eldobható pelenkát lehúzni a WC-n és hajnali 4 órától kezdve élő zenés előadás keretében próbálta három jóképű vízműves kikaparni azt a csatornából. Mikor kijött, akkor valószínűleg az egyébként nem a baba érdemét képező teljesítményt hangos hahotázó kurvaanyázással ünneplő zöldruhás mini tömeg oszolni kezdett, én meg szellőztethettem ki az egész házat, beleértve a fürdőszobát is, ahol legutóbb akkor volt ilyen förtelmes bűz, mikor a kislányom hazahozott egy kóbor kutyát, és az hálából odapiszkított a tévé előtti szőnyegre.
De azért sikerült beérnem a munkahelyemre, ahol a könyveléstől érkezett email nyomtatott változata fogadott, de felnagyítva 200%-ra, mert valószínűleg összekevertek azzal a látáskárosult kollégámmal, aki minden reggel virágföldet főz le kávé helyett. A levélben az alábbiak álltak kivonatosan:
Tegnap óta nem működik a fax szerver, ezért ha valaki faxolni akar, akkor használja K. Imre faxát, mert ő most szabadságon van.
Mire elolvastam a papírost, rádöbbentem, hogy nem véletlen a nagyítás, a kollégám sírva könyörgött az életéért, én meg adtam neki egy esélyt és kezébe nyomtam három biztosítási szerződést, hogy akár alá is írhatná őket, ettől lett csak igazán jókedve, én meg maradtam a kaptafánál, és leültem gépelni. Ez a nap is eltelt, a magam naiv lelkivilágával azt hittem, hogy ha az ember 8 órát dolgozik, akkor utána már nagyobb nyomor nem ütheti fel a fejét, de sajnos igen, Murphy dolgozik most is.
Mit sem sejtve elindultam az iskola – óvoda – kozmetikus tengelyen, de kapásból az iskola előtt azt láttam, hogy Petike és az osztálytársai almacsutkákat hajigálnak a villamos elé. Elgondolkoztam rajta, hogy netán az egyébként is lötyögő sebváltógombot belemártom egy kis gépzsírba és azzal hajítom meg őket, de inkább elővettem a drasztikus apuka figurát, ami úgy néz ki, hogy felteszem a napszemüvegemet, megpróbálom betűrni a legalsó hájharmónikámat az öltöny felső hányadába, majd határozottan lépdelek előre. Ennek a figurának egyetlen gyengesége van, az pedig a feleségem, mert ő igazából jóízűen tud rajta kacagni, kb. mint én, amikor a “még.. még.. még..” után 1 perccel már vidáman alszom. De most úgy néz ki nem működött a hátráltató erő, és a szerencsétlen kis jólfésült fiúcskák csak úgy zokogtak, én meg valahol büszkének éreztem magamat, hogy legalább egy 30 évvel fiatalabb egyed felett tudok némi tekintélyt nyakorolni. A következő állomás Julcsa volt, aki megint magányosan üldögélt a Barbiejával, aki hasonlít a feleségemre, csak az az aprócska különbség, hogy a feleségemnek nagy a feneke és soha a büdös életben nem veszek neki rózsaszín kabriót.
A kozmetikához érkezve soha nem állítom le a motort, na persze nem azért, mert olyan sok pénzem van benzinre, csak hát a jó kutya is rendesen körbevizeli a territóriumát, én meg diszkréten jelzem a nejem kollégáinak, hogy a munkaidő az 5-ig szól és nem tovább, és ideje hazajönni. Na, hiába, azért Zsuzsa is tud hiányozni az embernek, legalábbis lassan rekordokat döntögetünk az egymás mellett kibírt órák számában. Azonban már baljós árnyakat láttam gyülekezni a kocsi motorháza felett, mikor a feleségem kezében megláttam a pénztárcát, csakhamar igyekeztem szimulálni, hogy kifogyott a benzin és lefulladtunk, de addigra már mindenki a kocsiban ült, és így nem maradhatott el a bevásárlás sem. A bevásárlás egyébként nem olyan vészes procedúra nálunk, leszámítva azt, hogy minden egyes kosárba tett terméknél azt érzem, hogy pici Johnnyval gyomlálják a csalánt a 3 hektáros hipermarket ásatásán. Azt azért meg kell hagyni, hogy csupa hasznos dologgal gyarapodik ilyenkor a családi kamra, például a feleségem vett két pár harisnyát, legalább lesz mit a fejemre húznom, ha feléli a havi fizetésemet két nap alatt. Meg most az új mániája, hogy a barátnőivel diétás teákat isznak, ami valóban hatásos, csak éppen én fogyok tőle, mert az ára pont egyezik az általam elfogyasztott heti csemege szalonna árával. De értitek, költségtakarékos időket élünk, ezt meg kell szokni.
